A gyerekek néha megőrülnek.
Jobb esetben ez a 3 éves dackorszak körül tetőződik, amikor már elég nagyok a kifejlett akarathoz, de még értelmileg nem érték utol ezt a szintet. Ebben a korszakban csodálatos napokat élhetnek meg a családok... Kétgyermekes Unokanővéremtől idézek: ő nevezte "dicsőséges hazavonulásnak" azt az egy időben mindennapos programot, amikor az aktuális kicsi mereven belefeszül a saját akaratába, és semmi, sem szép szó (15-20-szor szépen elmondott magyarázat), sem fenyegetés, semmi de semmi nem jut át a kicsi agyát borító lila ködön. Ilyenkor az üvöltve tiltakozó, valamit nagyon akaró gyereket haza kell cipelni a boltból, játszótérről, orvosi rendelőből, egyszóval emberek közül.
Legnagyobb lányomnál ez a korszak viszonylag kimaradt.
A legkisebb tombolva élte ki magát, igazi kis dögöcskeként dühöngve, akaratosan, bárki láthatta, hogy színtiszta hisztit vág le, na nem mintha ettől szebb látvány lenne egy utcán üvöltő, hisztiző gyerek. Egyszer kerek 45 percig üvöltött, míg nekem el kellett jutnom vele együtt a középsőért oviba, aztán már négyesben a nagyért iskolába. A kicsi addig letépte a sapkáját, kabátját, cipő nem is volt rajta, de szép nap is volt.....
A középső, haaaaaaj..... az nehéz ügy. Volt. VOLT. Mantrázom magamnak. Ő hihetetlen jólnevelten akart mindig valami fene nagy lehetetlenséget, értelmetlenséget. Ő nem csúnyán hisztizett, hanem úgy sírt hatalmas krokodilkönnyekkel, tökéletes világfájdalommal, óriás megbántottsággal, hogy bárki kívülállónak, aki látta, megszakadt érte a szíve. Egy szőke kisangyal az utcán, amint azt sírja, hogy "de anya léééégyszííííííveeeeeees, kééééééérleeeeeeek széééééépen anyaaaaa, nyagyon szééééépen kérlek!!!!" Mindehhez olyan erősségű hanggal áldotta meg az ég, hogy zeng az egész környék. Tényleg megszakad a szív.
A háttere ennek ugyanaz a letörhetetlen dac és akarat, de úgy előadva, hogy bárkit megvezetett, kivéve engem. Szőrös szívű, szörnyű anyának néztek napra nap, mikor úgy vonultunk haza dícsőségesen az utcán, hogy a legkisebb a babakocsiban, a legnagyobb jólnevelten fogja a kocsit jobbról, a középső meg leadja az aznapi nagyelőadást, és vonszoltatja magát balról. Én meg szenvtelen (sokkal inkább zombi) arccal megyek, mintha mi sem történne épp. Az emberek megálltak az utcán, kinéztek a lakásokból, idegenforgalmi látványosság voltunk, és láttam az arcokra írva az ítéletet: na, ennek is kellett ennyi gyerek...
Szintén unokanővéremtől idézek, aki egy ilyen nagyon fárasztó nap után mondta a következőt: "Nagyon szeretem a gyerekeim, bármelyiküknek gondolkodás nélkül lennék szívdonora, de a mai nap után csak azért könyörögtem, bár vinnének el az ufók..."
S hogy miért írtam le mindezt? Mert a nyers hétköznapokon túljut az ember, ezek elmúlnak. És nem tartja olyan lehetetlennek, hogy mindezek ismeretében, de újra belevágjon. Megint elölről végig akarja csinálni az egészet. Kisbabát szeretne, és ha összejön, határtalanul boldog. Pedig tudja a fent leírtakat (beleégett az agyamba minden ilyen élmény, bárki elhiheti) és mégis.
Szeretném hinni, hogy tudom, mi vár ránk, elég tapasztalatunk van. Biztos lesznek olyan napok, amikor magam megyek az ufók elébe, csak vigyenek el messzire.
De addig is: végtelen boldogsággal várom - várjuk - a legkisebb érkezését. 10 nap múlva születik a 4. gyerekünk.
