3 hét, 4 gyerek

Már több mint 1 hete történt. 

Hiába ápolgattam kis 6 évesemet, nem lettem beteg (hála....) ő meg gyógyulni látszott. Vasárnap estére az égvilágon mindent összekészítettem, nem csak a saját kórházi pakkom volt immár 110 %-os, hanem az egész heti ruha és tornacucc adag is a 3 csajnak, útmutatók, tennivalók papírra írva a családnak, kit mikor hova és miért kell majd vinni, mi hogy legyen.
Ezután beültem egy NAGY kád vízbe, és megtettem mindent, hogy legalább 1 hétig nőies és csodaszép legyek (nincs is ennél fontosabb, nemde?) szóval hajmosás, szőrözés, szépülés, épülés. Utána nem volt mit tenni, lefeküdtünk aludni, de az alig ment. Sajnos részünkről nem volt alternatíva egyetlen szülésbeindító huncutság sem, mert a cél épp az volt az előrehozott programcsászárral, hogy még véletlen se induljon be a szülés, mire kés alá kerülök. A dokim többször is hangsúlyozta, hogy azért kell időben ott lennie mindennek és mindenkinek (bekészített vér, szakértő sebész és szülészorvosok garmadája) mert igen nagy az esély arra, hogy komplikációk lehetnek. Készüljünk fel.
Jó. Felkészülök, mi az nekem. Túl voltam én már 3 császáron, ebből 2 elég bonyodalmas volt, fiatal se vagyok már, bölcs viszont hűűű de nagyon, szóval nem lep meg semmi. Kialvatlanul, de tettrekészen indultunk neki hétfő hajnalban, kettesben férjemmel, otthon még búcsúpuszik, búcsúfotók, a csajok kicsit pityeregtek, Anya bizalommal néz a jövő elébe. 

A kórházban kedvesen fogadtak, minden ment a maga útján, papírozás, nyugis készülődés. Tényleg nyugalom volt, amolyan frontmentes nap, kimondottan kevés szülés volt aznap, ott beszélgettek a kollégák a hétfő reggeli kávék felett, egyetlen asszony fájdalmas kiabálása sem hangzott, békésen mentem hát beöntésre, békésen tűrtem minden tűszúrást, vizsgálódást, katétert. Hozzáteszem, bennem nem matattak kicsit sem, mert nem volt lehetőség a spontán szülésre, az összehúzódások meg messze elkerültek. És már gurultunk is a műtőbe. 
Bár tényleg nem vagyok kezdő, mindig meglep a tömeg. Altatóorvosok, asszisztensek, műtőssegéd, és annyi orvos, amiennyit a Grace klinikán láttam utoljára. Kékbe öltözött maszkos ufók mind. Engedelmesen hajoltam, dőltem a spinál bevezetését segítve, aztán elfektettek, és hipp hopp kikötve, bekötve, érzékelőkre csatolva, letakarva találtam magam. A hangulat kedélyes volt, amiért mindig hálás vagyok. Az ébren operált páciens felett talán előírt kötelesség az oldott légkör, nem tudom, de jól csinálják. Az egyetlen dolog, amire aggályosan figyelek, hogy megvárják a lezsibbadást, érzéketlenedést, utána tudom, hogy tényleg nem érzek semmi fájdalmat.

És elkezdték. Mindig az eleje a legnehezebb, az a csupán pár perc, amíg felnyitnak, és valóban megszületik a babám. Fekszem a paraván mögött, és imádkozom magamban, hogy felsírjon, hogy halljam a hangját, hogy ne legyen aggódó csend az orvosok közt, hogy mondjon végre valaki valamit, hogy él és egészséges. Minden terhesség alatti para ilyenkor csúcsosodik ki, minden 9 hónap alatt elkövetett kis bűn (hogy mégis ettem egyszer valamit, amit nem kellett volna, hogy megharapott egy nyúl, hogy szemmel vert egy boszorkány), irreális félelmek dobolnak az agyamban, csak sírjon már fel.... és akkor meghallottam a kismacskahangot. 
Elöntött a hála. Kedvesen megsimogattak, minden rendben, vitték is a picit, nem féltem már semmitől, ismerem a protokollt, üveg mögötti helyiségben serénykednek, megtisztítják, lemérik, öltöztetik, és azonnal az ott várakozó édesapja kezébe nyomják, tessék, itt van a Fiad. Láttam is őt, kezében a csomag. Mostmár minden rendben.

Na igen. Ekkor még 15-20 perc lenne maximum az akkurátus befejezés, békében, nyugalomban, mikor már varrnak, ki is megy több orvos. Nem így most. Még 90 percen át dolgozott felettem, rajtam, bennem 5-6 orvos, teljes készültségben, néha tanácstalanságban. Persze megkonzultálták a tennivalókat, kedélyes hangulatról szó nincs, ha ébren is a páciens, ki kell mondani mindent, hisz nem jelelhetnek csak azért, hogy én ne halljam. Mert minden, amitől a dokim tartott, és amire próbált felkészíteni, bekövetkezett. Ez volt aztán csak az indokolt császár a javából... Csak címszavakban: a lehető legrosszabb helyen tapadó lepény, elállíthatatlan vérzés, rengeteg összenőtt belső szerv. A méhemet csak azért nem távolították el azonnal (a vérzést megállítandó) mert nem tudták lefejteni sérülés nélkül valami odanőtt egyébről. Engem a spináltól a hideg rázott, kezdtem nagyon rosszul lenni, és közben halványan érzékeltem, hogy nagy lehet a baj, és mi lehet kint. Többször mondták, hogy nyugalom, a babámnak és a családnak kint most nagyon jó, együtt vannak. Hogy közben aggódva sírnak, mert mindenki látja, hallja, hogy sokkal több a komplikáció... na ezt persze okosan elhallgatták. Rossz volt ez a 90 perc, sokkal rosszabb, mint amit eddig megéltem, amire számítottam. Hozzáteszem, nem a császár okoz ennyi komlikációt! A komplikáció adott, a műtét épp az, ahol megmentik az életem. Mert valószinűleg vicc nélkül erről volt szó. Találtak alternatív megoldást, a méhem a helyén maradt, élek. Végül az örzőbe toltak, ahol kaptam vért és plazmát, sokat. 

Mikor megláttam a kisírt szemű férjem, Anyukám, nővérem, rögtön frászt kaptam megint: mégiscsak két feje van a picinek, csak eddig nem mondták, jaaaaj, mondja már meg valaki mi van? Minden ok., miattam volt az egész. Ja, hát akkor semmi baj. És tényleg rendben volt minden. Kezembe kaptam, melltre tehettem a picit, még órákat ott volt. Aztán mindenki elment, én meg kaptam valami vidítót (elvileg fájáscsillapító, jó cucc, komolyan) és csak feküdtem a félhomályban, fájdalommentesen, boldogan, totál gyönyörű volt minden, majd elrepültem. 24 órát kellett feküdnöm, de jó volt. Később ugyan visszatértek a fájdalmak, sőt, egész héten és azóta is nagyon sokminden, nagyon rosszul fáj, de ez van, ezt kell elfogadni. Másnap reggeltől a fiam végig velem volt, szopik rendesen, bűbáj, tökéletes baba. A szobatársaim nagyon helyesek voltak, pihentem, jó könyvem volt, olvastam. Pénteken engedtek haza. 
Búcsúzóul az orvosom elmondta, hogy itt a vége, nem lehetek többé terhes, mert legközelebb rámegyek. Tudomásul vettem, nem vagyok felelőtlen, ez van. 4 gyerek majd csak elég lesz valamire...

Itthon nagy volt az öröm! Boldogság, ünneplés, összetódult a nagy család, aztán estére szépen csak mi maradtunk. Ült a kis családom a kanapén, és kultúrprogramként nézték a Voice-ot ( :oP ) én meg egy esti ölelős szopi erejéig melléjük ereszkedtem. Igazán szép előadásban énekelte két énekes Katona Klári dalát. Én néztem a családom, a kicsi fiam, ömlött a tej, tomboltak a hormonok, szólt a tévéből a "Ne sírj..."

Szerintetek?

Mit is gondoltam, hogy 3 kisgyerek mellett lehet tervezni?!? Épp elégszer kerültünk már olyan helyzetbe, hogy nyaralásra, utazásra, vagy bármi fontos programra alig bírtunk elindulni, mert az utolsó pillanatban valamelyik kiscsaj lebetegedett.
Most még nem borult olyan elképesztően a program, de a tét is sokkal nagyobb, mint egy valamikori balatoni utazásnál.

A tervezhetőségnek köszönhetően tökéletesen leszerveztük, hogy a lányok hétfőn reggel oviba-iskolába menjenek, míg mi a kórházba indulunk a tervezett császárra. Az egész család tudja a forgatókönyvet, mindenki a helyén, minden pontosan megy... Aha, na persze.
Ma reggelre középső lányom belázasodott, hányt is, harmatgyengén fekszik a kanapén. Egy édesanya mit tesz ilyenkor? Megállás nélkül pátyolgatja, ölelgeti, gyógyítgatja a gyerekét. Tartja a hányós lavórt, meleg homlokot simogat, délután az ágyban összebújik a betegeskedő kicsivel. És mit tegyen egy édesanya, akinek 2 nap múlva makkegészségesen kell megjelennie a kórházban, a legkisebbet világrahozandó?
Hát ugyanezt, nemde?
A mai napon utolsó kis szusszanásnyi időnk lett volna a férjemmel, napközben Mamával mulatoztak volna a csajok, míg mi bármit is csinálunk, leginkább alszunk.
De így csak a legkisebb - legnagyobb ment Mamával, a középsőt itthon ápoltuk. Nincs még olyan nagy dráma, de egy kóbor vírus a legkevésbé sem hiányzik most. Főleg nem úgy, hogy bárki más (és ez zsinórban szokott történni) elkapja. Mi lesz így a szépen felépített kis programunkkal, kinek-kinek a saját élete folyásával, ovival-iskolával, és hát ugye, nem utolsó sorban a kórházi programokkal? Mi lesz, ha én is lebetegedek???

Önmagam vidítására elmesélem azt is, ami terv szerint tökéletesre sikeredett:
elmentem a felnőtt (!!!) barátnőimmel bozsolés estére. Húúúú de jó volt. Istenien tökéletes menüt kaptunk a kóstolásra kínált friss francia vörösbor mellé, és hatalmasat beszélgettünk. Én persze már nem tudok nyugton ülni, ficergett a pocakomban a kisfiam, bizsergett a lábam, de akkor is maradtam, amíg majd ránkzárták a bisztrót. Jó volt, na, nagyon jó.
Az anyák minden olyan estéből kifacsarják a maximumot, amikor mindent rendben hagyhatnak otthon, és úgy jutnak el mulatozni. Csütörtökön még utoljára sikerült is! 

A kórházi pakkot időközben összeraktam, minden kivasalva, a polcon rendben sorakoznak a holmik, kipipáltam szinte mindent a listámról. Most mégsem mondhatom azt, nagy mellénnyel, bizonyossággal, hogy már csak 2 nap... 

Fontos ember lehetek.
Tele a naptáram előre beírt programokkal.

Ma este frissen érkező újbor kóstolásra megyek a barátnőimmel legkedvencebb bisztrónkba. Ezt a programot már vagy egy hónappal ezelőtt lefoglaltam: asztalt rezerváltam, mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy ott legyen, mert ez a legjobb és egyben legutolsó alkalom, hogy egyben látnak (ők nem játszóteres, ovis barátnők, hanem részben gyermektelen egyetemi banda, csak pár hetente találkozunk). Azt tervezem, hogy a sárga földig leiszom magam a menüben lévő kb. 1 dl újborral, és elmajszolom a libás fogásokat.
Libából idén amúgy is kevés jutott, a Márton napi hétvége rövid volt, az állóképességem még kurtább. Az ilyenkor szokásos libás programok, skanzenlátogatás elmaradt. De azért vettem egy maréknyi libamájpástétomot aranyáron, és lilahagymával, friss kenyérrel az asztalra tettem előételnek még vasárnap. Ezzel megakadályoztam, hogy jövőre éhezés legyen a család osztályrésze. Csak azért. Még véletlen sem megakadályozhatatlan kívánósság miatt, neeeem.

Hétfőn meg, 4 nap múlva, szintén van valami programom... Mi is... Pedig fontos lehet. Ja, kórházba megyek reggel korán. Hogy megszülessen a babám. És ez így be van írva a naptáramba. Durva, mi? Pedig nem vagyok valami elfoglalt Hollywoodi celeb.

A mi életünk úgy alakult, hogy a gyerekeim jól érezték magukat a pocakban, és határozottan nem akartak megszületni. Ezen felül több kisebb-nagyobb egészségügyi indok erősítette azt, hogy az első szülésem a 41. hét múltával császár lett. Aztán hozta magával a többit. Hamar potyogtak a csajok, és egyre inkább nem lehetett kilépni ebből a körből. Császár, császár, és most negyedszer is az, immár nem kérdés. Nem kesergek, nem görcsölök rá a témára. Sőt, határozottan dühös tudok lenni, mikor valaki azt feszegeti, hogy nekem emiatt rossz érzéseim kellene, hogy legyenek. 
Testileg, lelkileg egészséges, mellesleg szép és okos gyerekeim születtek így, mindannyian jól vagyunk, ennél fontosabb nincs. 
A kispasim 4 nap múlva ugyanígy jön világra, semmi jele, hogy máshogy akarna születni, de mostmár nem is hagyják.

Hát, ilyen programjaim vannak az elkövetkezendő napokra.
Addig is van mit tennem, hogy itthon minden rendben legyen, jövő héten is gördülékenyen menjenek a családi hétköznapok. Talpraesett, segítő férjem és családom van, lesz, aki bevásárol, gyereket szállítmányoz, fürdet, vacsiztat, szeretget. 
Ha minden jól megy, 4 napot nem leszek itthon. Azután viszont itthon leszek, méghozzá 4 gyerekkel. 

Édesanyám ezen a héten a felmentő sereg.
Bár azt mondom magamnak, bírnám én a strapát egyedül is, miszerint egész nap pakolni, készülni itthon, aztán 4 körül irány az oviba kettőért, együtt át a suliba a harmadikért, különtorna, kézműves szakkör, este 7-ig minimum... De igazából milliószor jobb, hogy ő jön majd minden nap, és nem egyedül kell ledolgoznom a listám pontjait. Olyannyira nem, hogy tegnap én édesdeden aludtam délután, míg anyukám a nyárról kimaradt szandikat sikálta.
(Ezek arra vártak egy lavórba zúdítva, hogy tisztán tegyem el őket télire. Na igen. Vártak. Még a listrára is felírtam őket teljesítendő pontként, nanehogymár azzal várjuk a kistesót, hogy sok hete ott bujdokló szandálokat kell kerülgetni a fürdőszobában... Keserű gúnykacaj...)
Szóval míg én alszom, készülnek a listám pontjai. Úri dolgom van, komolyan. Azután azt vállalta még, hogy ezt a délutáni gyerekbeszerző körutat végigcsinálja, ahány nap csak tudja. Még pénteken kezdte, és már aznap végighallgatta vagy tízszer (óvónénik, tanárnénik, ismerős anyukák) a címbéli szavakat, rendre tenyér-összecsapással társítva: csak neeeeeeeeeeeeem?!?
Nem, nem, NEM. Nem szült még a lánya, nincs még meg a baba, csak pihennek kicsit. Aztán hétfőn újra ugyanez, és ma is nyilván (épp gyerekbeszerez, míg én ezt írom).
Persze emlékszem, minden kismamánál, minden gyereknél ez van, ha az ember nem a szokott időben, szokott útvonalon látja a jövőbeli anyukát, azonnal fantáziálni kezd beindult szülésről, kórházba rohanásról, egyetlen lehetséges okról, amiért épp nem ő és nem akkor van ott, amikor "kellene". 

Igaz, meglehetősen úgy nézek ki, mint aki épp szülni megy. A hasam külön életet él, mikor én jobbra ringok, a hasam balra billen ki, és fordítva. Pingvinjárással együtt vicces. Oldalamon 3 gyerekkel ugyanez riasztóan vicces.

Közben haladunk a vasalással, utolsó beszerző körutamon jártam a drogériában, igazi kuponvadász vagyok. Fotókat is előhívattam, így mostmár csupán 2 (kettő!) éves lemaradásban vagyok a csajok fotóalbumaival. Csodás. Kimostam a szuperdivatos kínai piacos hálóingeimet, eltettem az utazófogkefémet. Holnap CTG. Szépen alakulnak a dolgok. Még 6 nap!

Az emberek rendre mosolyognak, ha egy nagy pocakú nőt látnak. Akkor is mosolyognak, ha mellette sétál egy pici, lám csak, testvérke születik. Ha kettő gyerek van mellette, kerekednek a szemek. Na és ha hármat terelget? El lehet képzelni. Egyszer majd kifaggatom az 5+ gyerekes anyákat, ők milyen arcokat láttak maguk körül.

No, mondjak igazat: sokszor kapok kedves, szeretetteli, jóindulatú gratulációkat.
Akik közelebbről ismernek, jóbarátok, család, szívből, örömmel gratuláltak, és nagyon várják a legeslegkisebbet. Persze, akik ismernek, azt is tudják, hogy jó helyre születik gyerek, anyagi biztonságba (jólétet ne mondjak, rendezett körülményeket inkább), és olyan nagy, nyüzsgő, szerető családba, ahol mindig lesz helyük. Ha - ne adja Isten - valami történne velünk, szülőkkel, akkor is vannak Nagyik, Keresztszülők, de rengeteg szerető nagybácsi, nagynéni, unokatesók, soha nem féltem attól, hogy a gyerekeim valaha magukra, és szeretet nélkül maradnának. 

Egyszeri ismerősök is gyakran kedvesek, és örömmel beszélgetnek velem. Azonban tudnak kérdezni cifrákat is, és van, hogy kedvem lenne cifrákat válaszolni. Azt például magától értetődően kérdezik szinte idegen emberek, hogy terveztük-e. Ez ártatlan kérdésnek tűnik, de ha bárki igazán belegondol, azt a kérdést teszik fel, hogy felelőtlenül kufircoltunk-e, ahol elszakadt a gumi? És ha már így jártunk, szegények, későn jöttünk rá, és már nem tehettünk ellene? Ebből a szemszögből ez bizony óriási tapintatlanság. Barátoktól ugyanez a kérdés eleve nem ilyen tapintatlan, meg nem is ilyen direkt.

Én nem vagyok erre túl érzékeny, férjem sokkal inkább, ő világított rá a kérdés ilyen oldalára... Szegény, amúgy is rémeket lát, hát ha még beszólásokat is kap. Az a kép él benne, hogy az emberek minket felelőtlen nyúlcsaládnak látnak, akik nem egészen normálisak... 
Pedig mi nagyon akartuk, várjuk ezt a picit. A 4. gyerekre készülve vettem először életemben ovulációs tesztet, számolgattam a naptáron, mikor, hogyan kell akciózni. Össze is jött szinte azonnal. Aztán - sose tudjuk meg miért - el is vesztettük ezt a könnyen jött apróságot, 22 mm-es csöpp babát. Ez tavaly történt. 
A doktor azt mondta, ha komolyan gondoljuk, 3 hónap kivárás után azonnal akciózzunk tovább. Meg is tettük, de rágörcsöltünk, nem is történt semmi. Aztán elengedtük a témát, lemondtunk erről az álmunkról. S persze akkor rögvest pozitív lett a teszt. Ez már csak így van, sokan mesélnek hasonlót.

De erről a folyamatról, a motivációkról nem tudhat mindenki, nem is kell, hogy tudjon. Ettől függetlenül nem kellenek a beszólások, és a mérhetetlenül negatív, értetlenkedő hozzáállás.
Akár durva, és szánalmas, de humorosnak szánt beszólásokban lehet része annak, aki egy kicsit eltér a megszokottól. Nem kell ehhez 4 gyerek, elég, ha valaki túlsúlyosabb az átlagosan elfogadottnál, vagy fura ízlése van (ami ugye totál szubjektív dolog, és nincs törvényileg előírt középút), bármiben, de nem átlagember. Nem vádolok másokat: nézzek csak magamba, én vajon hányszor tettem vicces (valójában bántó) megjegyzést másokra? Valószinűleg nem merném bevallani. De azt állítom, hogy duplán fáj, ha valaki nem csupán magára, hanem a családjára, a születendő gyermekére értelmezheti felebarátai "kedves" viccelődését. Például azt a kérdést, hogy eléggé tisztában vagyunk-e a gumi használatával?
Sajnos ha 10 kedves mosolyra jut egy elítélő fintor, az rosszul tud esni. Pedig nekünk aztán keménynek kell lennünk, ha nem bírjuk az élet viharait, hogy legyünk 4 gyerekes szülők?!? Mint mondják: aki kurvának áll, ne csodálkozzon ha megb@.......k. Már elnézést.

És miközben felemlegetem magamnak a sérelmeket, és ezzel vagyok elfoglalva (jaj, de minek? Most utoljára!) haladok is. Vettem a szobaajtóra névtáblát - ez is nagyon fontos elintéznivalók között van, hehhe. Egyre akkurátusabban takarítok, tegnap este meg palacsintát sütöttem. Lám, nyilvánvaló, hogy a finisbe érünk. Még 8 nap!

A gyerekek néha megőrülnek.
Jobb esetben ez a 3 éves dackorszak körül tetőződik, amikor már elég nagyok a kifejlett akarathoz, de még értelmileg nem érték utol ezt a szintet. Ebben a korszakban csodálatos napokat élhetnek meg a családok... Kétgyermekes Unokanővéremtől idézek: ő nevezte "dicsőséges hazavonulásnak" azt az egy időben mindennapos programot, amikor az aktuális kicsi mereven belefeszül a saját akaratába, és semmi, sem szép szó (15-20-szor szépen elmondott magyarázat), sem fenyegetés, semmi de semmi nem jut át a kicsi agyát borító lila ködön. Ilyenkor az üvöltve tiltakozó, valamit nagyon akaró gyereket haza kell cipelni a boltból, játszótérről, orvosi rendelőből, egyszóval emberek közül. 
Legnagyobb lányomnál ez a korszak viszonylag kimaradt.
A legkisebb tombolva élte ki magát, igazi kis dögöcskeként dühöngve, akaratosan, bárki láthatta, hogy színtiszta hisztit vág le, na nem mintha ettől szebb látvány lenne egy utcán üvöltő, hisztiző gyerek. Egyszer kerek 45 percig üvöltött, míg nekem el kellett jutnom vele együtt a középsőért oviba, aztán már négyesben a nagyért iskolába. A kicsi addig letépte a sapkáját, kabátját, cipő nem is volt rajta, de szép nap is volt.....
A középső, haaaaaaj..... az nehéz ügy. Volt. VOLT. Mantrázom magamnak. Ő hihetetlen jólnevelten akart mindig valami fene nagy lehetetlenséget, értelmetlenséget. Ő nem csúnyán hisztizett, hanem úgy sírt hatalmas krokodilkönnyekkel, tökéletes világfájdalommal, óriás megbántottsággal, hogy bárki kívülállónak, aki látta, megszakadt érte a szíve. Egy szőke kisangyal az utcán, amint azt sírja, hogy "de anya léééégyszííííííveeeeeees, kééééééérleeeeeeek széééééépen anyaaaaa, nyagyon szééééépen kérlek!!!!" Mindehhez olyan erősségű hanggal áldotta meg az ég, hogy zeng az egész környék. Tényleg megszakad a szív.
A háttere ennek ugyanaz a letörhetetlen dac és akarat, de úgy előadva, hogy bárkit megvezetett, kivéve engem. Szőrös szívű, szörnyű anyának néztek napra nap, mikor úgy vonultunk haza dícsőségesen az utcán, hogy a legkisebb a babakocsiban, a legnagyobb jólnevelten fogja a kocsit jobbról, a középső meg leadja az aznapi nagyelőadást, és vonszoltatja magát balról. Én meg szenvtelen (sokkal inkább zombi) arccal megyek, mintha mi sem történne épp. Az emberek megálltak az utcán, kinéztek a lakásokból, idegenforgalmi látványosság voltunk, és láttam az arcokra írva az ítéletet: na, ennek is kellett ennyi gyerek...

Szintén unokanővéremtől idézek, aki egy ilyen nagyon fárasztó nap után mondta a következőt: "Nagyon szeretem a gyerekeim, bármelyiküknek gondolkodás nélkül lennék szívdonora, de a mai nap után csak azért könyörögtem, bár vinnének el az ufók..."

S hogy miért írtam le mindezt? Mert a nyers hétköznapokon túljut az ember, ezek elmúlnak. És nem tartja olyan lehetetlennek, hogy mindezek ismeretében, de újra belevágjon. Megint elölről végig akarja csinálni az egészet. Kisbabát szeretne, és ha összejön, határtalanul boldog. Pedig tudja a fent leírtakat (beleégett az agyamba minden ilyen élmény, bárki elhiheti) és mégis.
Szeretném hinni, hogy tudom, mi vár ránk, elég tapasztalatunk van. Biztos lesznek olyan napok, amikor magam megyek az ufók elébe, csak vigyenek el messzire.  

De addig is: végtelen boldogsággal várom - várjuk - a legkisebb érkezését. 10 nap múlva születik a 4. gyerekünk.

A CTG-n!

Tegnap vizsgálaton voltam (első CTG) és egyszerre két gépre kapcsolva ketten ültünk kismamák egy szobában. A két gép ki volt hangosítva, gondolom hogy hallható legyen, ha elmászik a baba, vagy bármi gond lenne. Az én kicsi fiam nagyon mocorgós, nem lehet egy ponton szívhangot fogni, mert tuti arréb megy, és közben kitartóan rugdosta a felső műszert, ami állandóan besistergett. Jó hangosan. 
A másik kismama pocakjában ugyanez zajlott le, rám is mosolygott: "neked is fiad van, ugye?" hát, igen. Bár biztos nem szentírás, hogy csak fiúk rendezhetnek ekkora bulit az anyukájuk hasában, de ez a két pasas... Mindkét gép zörgött sípolt, recsegett, sistergett, hol irtóra nekikfeküdtek a szívhangos műszernek, hol eltűntek alóla. Zengett a szoba, mi meg vigyorogtunk.

Miközben ezt írom, a következőket érzem: kezével lent kaparászik, a kijárat felett, a fenekét kidugja jobb felül, a lábát meg kinyújtja bal felül, hogy majd kilyukadok... Közben néha ütemesen csuklik, vagy remeg. Sosem tudom, mennyi idő után érzi meg egy gyerek, hogy az anyja épp eszik valamit, de nekem mindig szinte azonnali a reakció. Egy falat banán, és feléled.
Nagyon sok mindent érzek, ennek több oka is lehet. A 4. terhességnél az ember jobban ismeri a testét, a pocak változásait, mozgását. Mostanra nem sok feszes izom van -sajnos- a hasi oldalon, amúgy is le van vékonyodva minden, a méhfal is. Amúgy sem vagyok túl nagydarab, azt szokták mondani, hogy egy deka felesleg sincs rajtam, csak a pocak. Én ugyan látom a méretes fenekem, a karom, meg mindent, amit a gravitáció, meg a kor legyőz (37 éves vagyok, mondtam már?) de jóóóóó, legyen nekik igazuk. :)

Ha meg nincs buli, akkor pihenés - kellene, hogy jöjjön. Férjem minden nap úgy megy el itthonról, hogy a lelkemre köti: de ma ugye pihensz?!?!? Iiiiiiiiigeeeeeen. Nem vasalok, nem rakok rendet, nem mosogatok el, nem mosok, nem teregetek. Ezek nem nagy munkák, ha valaki itthon van munkahelyi tartózkodás helyett, vígan elvégzi, de mondjuk pihenni aligha fog, főleg ha blogot ír közben, meg azon görcsöl, hogy a listáját rövidítse, egyszóval elbénázza az időt. 

A férjem (róla még nem is írtam igazán) amúgy igazi apuka, a legjobb fajtából. Munka előtt megtáltosodik reggelente, és nagyon sokmindent megcsinál, pakol, mosogat, ha épp úgy adódik, és számára teljesen egyértelmű, hogy akármennyi gyerekét elvállalja megőrzésre este, de ha kell napokra is. Így van lehetőségem barátnős találkozókra, sőt időnként 3-4 napos utazásokra is (na persze most ennek egy időre vége). Amíg tehetem, le is lépek még koraesti "kocsmázásra", mert mint mondtam: buli van!

Hiába vagyok gyakorlott anyuka, a szüléshez és kórházi napokhoz kell az a bizonyos lista, amit mások olyan jól összeírtak, és okosan megosztották a neten. Az én idei kedvencem (mert vicces és részletes) Bezzeganya honlapjáról való: http://bezzeganya.postr.hu/ezeket-vidd-a-korhazi-szuleshez
Ezzel a listával egyet tudok érteni, nagy okosan bólogattam a tételeket olvasgatva, aztán fejemhez kaptam, és elszaladtam bevásárlókörútra.
Mert nincs hálóingem, egy se, nemhogy szoptatós. Mert egy rakás más apróság hiányzik, és emlékeim szerint tényleg jól jön majd a kórházi napokon. Bár elég betonbiztosak tűnik a 1,5 héttel előttem lévő időpont, a kórházi csomagot egyszerűen jó érzés jóval idő előtt összeállítani, és a lakás ajtajába készíteni. Hogy ha kell, csak fel kelljen kapni, és szaladni lehet. Már miután az ember elhelyezte 1,2,3 gyerekét, maga mellé vette a munkából ugrasztott férjét, rendezett viszonyokat hagyott maga után (ha már napokra eltűnik), szóval mondom, hipp-hopp szaladni lehet. Na ezen dolgoztam tegnap.

És amit nem tettem: vasalni nem vasaltam, csak a napi dolgokat. Ki kellene válogatnom a kimosott 50-56-os kis holmikat, és gyönyörűen kivasalni, polcra készíteni. Mellétenni a pelusokat, a körömvágót, kisfésűt, vattát, hőmérőt, mindent, ami kellhet majd az első hetekben. Felhúzni a bölcsőre a mini lepedőt, kitenni a kimosott ágyneműt, felszerelni a forgót. Én a legfontosabbon vagyok túl: a kimosott színes állatkákat, zenélő plüssöket (melyek egyike miatt kitört a féltékenység itthon) odakészítettem a bölcső fölé. Jól néz ki, vidám, várja Kisöcsit. Ennél nincs fontosabb, nemde? :)

Na megyek vasalni....... brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr

Több fronton.

Az első, amiről írok, az én könnyeim, én drámám volt. Utólag kacaghatnék rajta, de nem volt vicces kicsit sem. 
Inkább ciki, úgy összességében, de ez az ügy bizony szerves része több kismama mindennapjainak.
Vasat szedek jó pár hete, makacs vashiányom van gyerekkorom óta, és ilyenkor vitán felül fontos a pótlás. Mellékhatásként azonban az amúgy is jelentkező terhességi szorulásokra rátesz egy lapáttal. Egy lapát betonnal. Azon az estén, amikor pakoltunk, a pasik elindultak a gyerekekért, engem meg itthon hagytak, pihenjek kicsit, mielőtt hazaér a siserehad. Háááát, pihentem, ja. Igazából sírtam és üvöltöttem a wc-n: nem viccelek, nagyon nagyon szenvedtem, és nem elsősorban a fizikai fájdalmaktól, hanem attól az erőfeszítéstől, hogy még véletlenül se szüljek meg a klotyón. Képes arra bárki is, hogy az izmait úgy használja szeparálva, hogy egyrészt nyomjon, másrészt még véletlen se?!? A dolgok egyik felének ki kellett jönnie, és a másik felének bent kellett maradnia, méghozzá megfelelő sorrendben. Még jó, hogy a szomszédok rám nem törték az ajtót, és hívták a mentőt, mondván: tuti szülök. Az pedig hatalmas áldás, hogy a gyerekeim még épp nem voltak itthon. Ha látják, vagy legalábbis hallják, hogy az Anyukájuk hogy szenved, nagyon megijedtek volna. Túléltem, de soha többé ilyet!!!

A másik megemlítendő dráma még csak most alakul, és ez százszorta komolyabb.
4 és fél éves legkisebb lányom kezdi igazán felfogni, hogy változik a kis világa, visszavonhatatlanul. Nemrég még a többieket utánozva, lelkesen várta Kisöcsi születését, puszilgatott, színészi alakítással örvendezett, hisz ezt látta a tesóktól. Idővel azonban meglátta a jeleket: Anya elfárad, nem lehet már akárhogy vadulni vele, távolugrással az ölbe bújni, a pocak, azaz Kisöcsi miatt. Aztán néhány rég elfeledett bébiknek való plüssálatka került elő, és lett kimosva, azzal a magyarázattal, hogy Kisöcsire várnak. És egyre több apró, vagy nagyon is jelentős dolgot vett észre, amik féltékenységre adhattak okot. Megértette, hogy nem ő lesz a legkisebb, és hogy az időm még jobban megoszlik majd. Kezdődött a nemakarokovibamenni, a gyereértemebédután, és a sírtam, mert hiányoztál... Egyre elkeseredettebben.
Nagyon igyekszem, de nem igazán tudom még jól kezelni ezt. Szomorú a kicsi, és az igazságon kívül nem igazán tudom, mit monhatnék neki. Nem kérem, hogy szeresse a Kistesót azonnal, csak hogy adjon neki időt. Hogy ismerkedjenek meg. Aztán meglátjuk mi lesz. Korábban is volt testvérféltékenység, de zsigerből, ösztönösen, ahogy az a másfél - kétévesekre jellemző. Ennyi idősek voltak a nővérei, amikor a saját kis féltékenységi drámáikat megélték. Most egy okos, már nem olyan kicsi, érző és értő kisgyereket kellene okosan szeretgetnem, és terelgetnem. Remélem sikerül.

Addig még lesz sok könny. Időm nincs sok, alig több mint másfél hét.

Hahh, de jó ezt leírni!!!
A hosszú hétvége 2 napján szorgalmasan (és ha nem fájdalmas lenne, azt is mondhatnám, szívesen) jártuk a budapesti és vidéki temetőket. Gyújtottunk mécsest, vittünk virágot, Dédimamát is meglátogattuk.

És aztán még maradt 2 nap!!!
Sógorom hihetetlen kitartása, a férjem szokottnál nagyobb lelkesedése, és az én hormonjaim azt eredményezték, hogy a szombati napon táltosként végignyargaltunk a lakáson (hozzáteszem, gyerekmentes lakáson), és rengeteg sokmindent megcsináltunk! Festettünk, redőnyt szereltünk, szobákat rendeztünk át, óriás játékkupacokat szelektáltunk fele méretűre: ment a padlásra egy adag, másik adag egyenest a kukába. Hihetetlen mennyi törött, hiányos, értelmetlen műanyag kacat volt felhalmozva kisvödrökben, szatyrokban: féltestű kindertojás alkatrészek, rusnya és ki tudja mire jó kütyük. Ez tipikusan az a munka, amit csak gyerekek nélkül lehet megcsinálni. Ha látták volna a "pusztítást", tuti visonganak minden rég elfeledett icipici "kincset" látva, hogy jaaaaaaaaaj, ez mennyire hiányzott, de jó hogy megvan! Hát fityfenét. Nem látják, nem hiányzik, hely meg lett. Pont.

Mielőtt nagyon szőrős szívűnek tűnök: egy egész játékládányi kisvackot eltettem azért. Nem mindenről mertem azt gondolni, hogy vacakság, és valamelyest gyereklelkem van, így emlékszem ám, milyen jó nagyon apró (azért még ép és egész, működő) játékokat lelni, és azokkal játszani. Szóval egy jó adag azért megmenekült.

Amit amúgy műveltünk a lakással, az egy csoda. Addig pakoltunk, méricskéltünk, helyeztünk át, és rendezkedtünk, amíg minden bútor a helyére került, és pl. a 3 kiscsaj szobájában nagyobb lett a tér annak ellenére, hogy 1 íróasztallal több van bent, mint volt. Este, mikor hazaértek, volt nagy öröm az átrendezett szobák láttán, az új helyre került ágyakon nagyon jó volt aludni!

És ha tovább rendezem a lakást, akkor idővel foci VB-t lehet itt tartani, akkora helyet csinálok! Na!

Szóval este hullafáradtan, de iszonyat büszkén tettem sok-sok pipát a listámra, és másnap sétára meg gyerekes mozira szántuk az időt, akkor is nyugodt voltam.

Jaj, most még annyi írnivalóm lenne, de rohannom kell: a kórházi listát böngészve rájöttem, mi minden hiányzik még. Már nincs hátra 2 egész hét sem, és megszületik a 4. gyerekünk!