3 hét, 4 gyerek

4 gyerek????

Normálisak vagyunk????

Ma ilyen????

Magyarországon????

Igen, igen, igen, igen. 

Aligha vagyunk ezzel egyedül. Nemrég hallottam egy interjúban, hogy mostanában városi értelmiségi családokban "dívik" a sokgyerekesség. Erre én ismerősi, baráti körből vagy 20 családnyi példát tudnék mondani, nemritkán 4-5 gyerekkel. Vallásossággal, vagy anélkül (részünkről anélkül, bár a Jóisten minden bizonnyal ott van, és segít, amikor kell, máshogy nem menne). Egyszerűen azért, mert nagyon jó kaland. Kemény, pokoli nehéz néha, de csodálatosan nagy kaland. Megéri, na.

És akkor jönnek a praktikus kérdések:

Hova visszük haza a 4. gyereket? A lakásba, amink van. 60 négyzetméter. Igen. Nappali, plusz két hálós. Zsúfoltan lakjuk már most is, de ezt a zsúfoltságot igazából élvezem. Nem az élettér kicsi, hanem cuccunk van sok. Ezen lehetne változtatni, filozófiai irányzatok mentén haladva alig birtokolni valamit, csak legszükségesebbet, de a gyereknek kell téli cipő, kabát, ezer holmi, meg ugyanez nyáriban is, és jó méretben, és nem árt némi játék, meg azért legyen itthon mosópor, élelmiszer, morzsaporszívó, kiskutyavalaga, csak a legszükségesebb, mondom. Puff neki, 60 négyzetméter. Igazi IKEA fan vagyok, és ideológiailag is követem őket: a lakásnak padló területen kívül vannak falai, sőt plafonja, mi meg valahol középen. Élünk. Egész boldogan.

Mivel közlekedünk? Hát autóval, fúúúúj. Bár környezettudatosnak gondolom magam, mégis hagytam magam elkényeztetni a fenekem alatt lévő autóval. Esőben, hidegben 3 gyerekkel mindig jobb volt A-ból B-be jutni autó segítségével, mint villamossal. Tudom, tudom, hogy mások ezt megoldják. Vonatoznak, távolsági buszoznak, bicikliznek. Tisztelem őket, hősként nézek fel rájuk, akár a kényszer szüli ezt a helyzetet, akár tudatos döntés, de én nem vagyok ebben partner.
Szeretünk utazni, menni, világot látni, kirándulni. Programozunk minden hétvégén, családot is látogatunk eleget.
Eme szultáni kényelembe "rondított bele" a tény: ha hatan leszünk, nem férünk el a mégoly nagy autónkban sem. Nesze neked. És dönteni kellett, mert a pénz nagy úr, és mindenre nincs.

A mi döntésünk az lett, hogy a mindenkori utazás, programozás nekünk nagyon fontos, és kétségkívül olcsóbb épp ezt megoldani, mint egy lakáscserét. Jóóóó nagy autónk tehát lett. Sokat futott, használt, de nagy. Beleférünk. Ippiájéééééééééé!

Ez rajta sem volt a listámon, de olyan jó érzés, hogy megoldottuk. Belerakjuk majd mind a 4 gyerekünk, és gurulunk. Vadasparkba, Normafához, Szigligetre. 

Praktikus kérdések tehát megválaszolva, jöhet az a 4. gyerek!

Az imént a naptárba írogattam a hónap elején aktuális fizetnivalókat, s ekkor realizáltam, hogy a ma kezdődő hétvége után (ez egész másról szól, van kire, mire emlékezni, és nem a jövővel foglalkozni) már csak 2 hét van. Kettő. Hova lett ez a hét????????

Két nap is úgy szaladt el, hogy csupán a napi háztartási dolgokkal bíbelődtem, és közben alig-alig tettem erőfeszítéseket a listán szereplő feladatok ügyében. Mostam, babaruhát, ok. Pakoltam régi újságokat és könyveket, mert kell a hely, ok. Fogadtam a védőnőt, ok. Azaz ez megér több szót is.

A védőnő vagy 4 éve nem járt nálunk, jártunk mi nála eleget. Most kíméletből - ne nekem kelljen a nagy hassal odamenni - és kötelességből - lássa a babára váró állapotokat, ő jött el hozzánk. Az állapotok, 3 kiscsajjal a fedélzeten, nem épp ideálisak. És ők itthon vannak, csak a középső volt oviban még hétfőn, azóta köhögős őszi szünet. Akinek csak egy gyereke is van: aligha kell magyaráznom, milyen az rossz időben itthon időző, jó esetben önfeledten játszó gyerekek mellett azt a látszatot kelteni, hogy nálunk rend van, és béke, és nyugalom. Na ja. Az. Hajnali kelés után nagyjából sikerült összekapni a lakást, nem volt okom óriás szégyenkezésre, és a csajok is jó fejek voltak, de tény, hogy a látogatáskor, fél tízkor még majszolták a reggelit, pizsamában, ergo nem volt még idejük a lakás megszokott amortizációjára. Egy feladat, pipa. 

Aztán kaptam őket, és elmenekültünk itthonról, a Nagymamához. Tettük mindezt azért, hogy A mentőangyal, aki 2 hétben egyszer szélvészként átsuhan a lakáson, és egy adagban kitakarít olyan hatékonysággal, ahogy én képtelen lennék, tehesse a dolgát. Az ő érkezése amúgy mindig a másik ok, ami miatt kínos rendet "kell" raknom. Ha nem teszem, ő sem teheti amit kell. Nem azért, mert finnyás lenne, vagy nem akarná, de semmi értelme nem lenne takarítani szennyeshalmok, mosatlan edény, és szanaszaszét heverő játékkupacok között. Az ő érkezése mindig tökéletes inspiráció a rendrakásra, és amikor ilyen délutánokon hazajövünk (normál esetben ovi-iskola-munkából, most szimpla Nagyizásból), élvezhetjük a jó illatot, rendet, tisztaságot. Kb. 5 percig.

Szerdán egész nap a sima "szünetes anyuka" üzemódban léteztem, őszi séta, bevásárlás, ebédkészítés, mosás, teregetés, és közben a legnagyobb kupleráj engedélyezése játék közben, ha azt akartam, hogy ne nézzenek tévét. 5 percenként felcsapó óbégatás, sírás, vita, nevetés, kacagás, sikítozás, tomboló igazságérzet megnyilvánulásai az önfeledt játék közben, sértődések, és folyamatos "Anya, aaannnyyaaaaaaaa...." mert feneket kell törölni (legkisebb még igényli), zoknit húzni, igazságot tenni (????????) stb. Az ilyen program (kérdezzék meg a nyári szünet első napjain ezt teljesítő anyukákat, akik nem tudják maguk is), totál kifárasztja az embert akkor is, ha nincs elöl 9 hónapos pocakja. De nekem van.

Estére kis híján sírtam a fáradtságtól. De kölcsönadtuk a lányokat a Nagyinak estére, és csakazértis elmentünk moziba. A Skyfall jó film, de a pocak annyit ugrabugrált, hogy én ennyit film alatt még soha nem ficeregtem moziban. Jó félreeső helyen ültünk, így meg mertem tenni, amit máskor soha - cipő le, szinte feküdtem a székben, aztán felültem, aztán feküdtem, aztán oldalt dőltem, aztán.... Na idefigyelj Te kis pocakban ficánkoló Kisördög, a hátralévő 2,5 hétben én igenis mozizok még, utána Tied az időm, de most nem hagyom magam!!!!!!!!! 

A listám nem rövidül. Csak az időm. 2,5 hét múlva megszületik a 4. gyerekünk.

Alapesetben autóval viszem a fenekem, de pont ma elvitte a férjem téligumi cserére. Sétáltam hát 3 télre felöltöztetett gyerekkel a doktorhoz, mivel köhögnek, jó lenne rájuk nézni... A programot délután 2-kor teljesítettük, ezt megelőzte a lakás pokoli bugyraiból előrángatott téli csizmák, télikabátok, sálak, kesztyűk, sapkák pakolása, a vékony őszi-nyárik szennyesbe hajítása, majd eszementen rohanós ebéd, utolsó pillanatban történő wc-zés, hogy odaérjünk az egy szem óvodában tartozkodó középsőért még ebéd után, és mindenki kellően bebugyolálva közlekedjen az utcán, ahol hófoltokat kerülgettünk.

Itt jegyzem meg, egy hete a szigligeti strandon, huszonsok fokos napsütésben, egy szál pólóban napoztattam magam. Remélem elég D vitamint szívtam magamba, ami kitart fél évig.

Mire a doktornénihez értünk, én bénábban jártam, mint egy lesántult pingvin. Ez persze nem akkora csoda, egész délelőtt pakoltam, hajolgattam, csodát tettem a 60 négyzetméteren (na erről majd máskor), és utána igyekeztem eljutni még rendelési időben a célállomásra, 3 gyerekkel, és 9. hónapos pocakkal. Sosem volt szépségkirálynői járásom (Édesanyám szerint a Grease beli Travoltára jobban hasonlítok, mint kellene), de a mai teljesítményem felülmúlta önmagát. Doktornéni fogadott doktorbácsi helyett, helyettesítés volt a rendelőben. Ő pedig nem ismer igazán. Csak azt látta, hogy besántítok, döcögök, és kíváncsi természet lévén feltette a címbeli kérdést. Mondtam, nem, csupán terhes. De akkor idegbecsípődésem van? No, arról sem tudok, csak arról, hogy túlvállaltam magam, és hogy most hülyén járok. És igen, minden babavárásnál ez volt a végén, rossz napjaimon. Az előző (3.0-ás) kiscsaj születése előtt egy 20 hónapost és egy alig 4 évest hurcolásztam magammal, na akkor látott volna... Most 3 viszonylag önálló, jó fej gyerek van velem, csak akkor vagyok ilyen állapotban, ha őrült tempóban próbálom letudni a kispasi születéséig teljesítendő listám egy-egy újabb pontját. 

Hazafelé betértünk a boltba, hazacipeltem egy szatyornyi ezt-azt, hullott leveleket szedtünk, annyira fájt a derekam, keményedett a hasam, hogy majd összeestem. Itthon lerogytam az asztalhoz és blogolok.

Tehát, amit ma teljesítettem, annak semmi köze a 3 hétre beosztott listámhoz, csak ahhoz, hogy betört a tél, hogy 3 gyerekem van, akik köhögnek, és hogy élelmiszert juttassak haza. Mindennapok. 

Csakhogy 3 hét múlva születik a 4. gyerekem, és méter hosszú a "tennivalók" listám, ami ma egy centivel sem lett rövidebb, nem tettem rá egyetlen pipát sem diadalmasan.

Persze még van pár óra a napból.

3. lányom épp azt mutatja, miután levetkőzött majd teljesen, hogy ő biz meg tudja nyalni a vállát, és én tudom-e? Mutatom, igen. Előtte műanyag gyöngyöt fűztünk, a reggeli romjai felett. A laptop az ebédlőasztalon, a hűlő vasaló, és egy nagy kupac eltüntethetetlen "nagyon fontos" papír mellett. A lakás a szokottnál is romosabb, legnagyobb lányom 8 éves szülinapi bulija tegnap volt, az ajándékok, játékok, csomagolások még nincsenek elpakolva. Most eszi a tegnapi tortája marcipán madárpókját, őszi szünetben mi mást tenne az ember gyereke?

Ismerős hétköznapok? Lássuk.

Kerek 3 hét múlva (ember tervez) születik meg a 4. gyermekünk, az első kispasas a családban. 3 hetem van, és olyan hosszú listám, amelyet Mikulás is csak Manók ezreinek segítségével tudna ledolgozni. Az egyetlen értelmes dolog a káoszban, ha most azonnal blogot írok. Ettől majd azonnal könyebb lesz minden.

Na.